Névadónk
II. Rákóczi Ferenc
Rákóczi Ferenc, II. (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.): erdélyi fejedelem (1704–1711), a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelme (1705–1711), a Habsburgok elleni kuruc szabadságharc vezére.
I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia. 1685–1688-ban Munkács ostromát a várban, anyja oldalán élte át, 12 éves korában a bécsi udvar elszakította családjától és Csehországban, a neuhausi jezsuitáknál neveltette, hogy nemzetétől elidegenítse. Gyámja, Kollonich Lipót érsek szerette volna, ha a fiatal herceg, 1 900 000 kataszteri hold várományosa maga is szerzetessé lesz, Rákóczi azonban elérve a nagykorúságot, 1692-ben kivonta magát gyámkodása alól, Bécsben élt, majd 1693-ban egyéves itáliai útra indult.
1694-ben feleségül vette Sarolta Amáliát, a hessen-rheinfelsi uralkodó leányát. A fiatal pár Magyarországon telepedett le, ahol Rákóczit már 1694. május 25-én beiktatták Sáros vármegye örökös főispánságába. Itthon megdöbbenve tapasztalta a lakosság egészére nehezedő elnyomást, különösen a jobbágyok nyomorát. Családja hagyományai, a személyéhez fűzött országos várakozás azonban ekkor még nem tudták áttörni neveltetése korlátait, s amikor 1697-ben a hegyaljai felkelés parasztvezetői felkérték a vezérség elvállalására, ez elől kitért és Bécsbe ment.
A felkelés leverését követő véres megtorlások is hozzájárultak ahhoz, hogy főleg Bercsényi Mik-lós rábeszélésére cselekvésre szánta el magát. A keleti megyék nemesei körében szervezkedni kez-dett, s 1700-ban XIV. Lajos francia királyhoz fordult segítségért. A francia megbízott, Longueval árulása 1701 áprilisában a bécsújhelyi börtönbe juttatta, ahonnan felesége és az őrzésével megbízott Lehmann Gottfried kapitány segítségével 1701. november 7-én megszökött és Lengyelországba menekült. A magyar határhoz közeli Brezan várában, Sieniawski belzi palatinus birtokán talált menedéket.
Elképzelése az volt, hogy lengyel zsoldos hadakkal indítja meg a magyarországi felkelést, a francia és svéd támogatás megszerzésén munkálkodott, de eredmény nélkül. Brezan várában találtak rá 1703 elején a tiszaháti felkelők követei, akik megkérték: álljon az elkeseredett parasztság élére. Rákóczi mindazoknak a jobbágyoknak, akik mellette fegyvert fognak, szabadságot ígért, s kiáltványban harcba hívta az egész országot az idegen elnyomás ellen. 1703. június 16-án maga is bejött az országba. Esze Tamás fogadta, pár száz főnyi rosszul felfegyverzett jobbágy élén. Az áradásszerűen növekvő jobbágyhadak néhány hét alatt elfoglalták a Tiszántúlt, s őszre megindult a köznemesség tömeges csatlakozása is. 1704-re szinte az egész ország a kurucok birtokába került. Rákóczi maga vezette a tiszántúli és a Duna-Tisza közi hadjáratot, Tokaj, Szatmár, Szeged, Esztergom várának ostromát, a nagyszombati, a pudmerici, a zsibói, a trencséni és a romhányi csatákat. 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta, a beiktatásra azonban csak 1707. április 5-én kerülhetett sor a marosvásárhelyi országgyűlésen. 1705 szeptemberében a szécsényi országgyűlés a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választotta. Fölmerült királlyá választásának terve is, ezt azonban a szabadságharc táborán belül megerősödött főnemesség nem pártolta, s maga a fejedelem is elhárította.
Rákóczi erélyesen törekedett á nemzeti állam, a központosított kormányzat, a reguláris hadsereg és a merkantilista kereskedelem megteremtésére. Fejedelmi hatalmát azonban a kiváltságaira félté-keny nemesség Magyarországon és Erdélyben is erősen korlátozta. A földesúri önkénnyel szemben a jobbágyságot sem tudta megvédeni. Több jobbágyfalunak ugyan hajdúvárosi kiváltságot adott, a sárospataki országgyűlés törvénye (1708) pedig a katonáskodó jobbágyokat felszabadította a földesúri függés alól. Ezek a lépések azonban már elkéstek, s nem tudták megakadályozni, hogy a kedvüket vesztett parasztok a harctól visszahúzódjanak.
Rákóczit politikai látóköre és műveltsége magasan kora főurai fölé emelte. A bécsi udvar többször is megpróbálta eltántorítani a szabadságharc ügyétől, ezek a kísérletek azonban éppen úgy megtörtek önzetlenségén és hazaszeretetén; ahogy a családja helyzetével történt visszaélések sem tudták eltántorítani. (Feleségét egy időre internálták, két fiát Bécsben ellene nevelték.) Egyénisége nagy hatással volt környezetére és a kortársakra általában. A szabadságharc kiterjedt diplomáciáját maga irányította. Gondoskodott arról, hogy a harc indokait és eseményeit a külföld megismerje (Recrudescunt…1704; Explosio…1706; Mercurius Veridictus címmel bizonytalan időközökben megjelenő hírlapot is kiadott).
XIV. Lajos rendszeres évi pénztámogatásban részesítette, de szövetséget nem kötött vele, ahogy a svéd és a porosz udvarral meg a Portával való tárgyalásai sem vezettek eredményre. Egyedül I. Péter cár kötött titkos szövetséget vele (1707, varsói szerződés), a svéd-orosz háború miatt azonban tényleges katonai támogatást tőle sem kaphatott. A cár a lengyel trónt is felajánlotta neki, ennek realizálására azonban – részben Rákóczi húzódozása miatt – nem került sor. A szabadságharc külpolitikai elszigeteltségét így nem tudta áttörni, ezért 1704-ben és 1706-ban béketárgyalásokat kez-dett a bécsi udvarral, ezek azonban nem vezettek eredményre.
1707-ben az ónodi országgyűlés a békepárttal szemben detronizálta a Habsburg-házat és a szabadságharc folytatása mellett döntött. A vesztett trencséni csata (1708. augusztus) után azonban a szabadságharc egyre nehezebb helyzetbe került, s a túlerőben levő császári sereg elől a pestistől is tizedelt, megfáradt kuruc csapatok lépésről lépésre visszaszorultak.
1711. február 22-én Rákóczi az orosz segítség megnyerése céljából elhagyta az országot. A távollétében és hozzájárulása nélkül Károlyi Sándor által megkötött szatmári békét nem fogadta el.
1711 és 1712-ben Lengyelországban maradt – azt remélve, hogy a katonai helyzet még megváltozik –, ahol a főurak kitüntetett figyelemben részesítették. Ez idő alatt Sárosi gróf álnéven Danckában (Danzigban) lakott.
1712. november 16-án Danckából Angliába ment, ám a bécsi udvar tiltakozása miatt az angol királynő nem fogadta be. Ekkor Franciaországba hajózott. 1713. január 13-án Dieppe-ben partra szállt, s már április 27-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról. Rákóczi a Grois Bois-ban lévő ko-lostorban is volt. Ám a béke 1713 és 1714-ben Utrechtben és Rastadtban anélkül köttetett meg, hogy Rákóczit vagy hazáját egy árva szóval is említették volna. Még arról sem intézkedtek, hogy Rákóczinak a bécsi udvarnál lévő fiait apjuknak kiadják.
A fejedelem a francia udvarnál, bár hivatalosan nem ismerték el, nagy kegyben állott, azonban XIV. Lajos 1715. szeptember 1-jén bekövetkezett halála után már itt sem érezte jól magát.
1717-ben III. Ahmed szultán érintkezésbe lépett vele, hogy szervezzen kurucokból és hazai ellenállókból újabb felkelést, ehhez katonai segítséget, valamint 2 és fél millió aranyat ígért. A törökök ekkoriban az osztrákok ellen hadakoztak és a péterváradi ütközetben már a háború elején ka-tasztrofális vereséget szenvedtek. Szeptemberben a háborúban álló Törökország meghívására 40 főből álló kísérettel útnak indult, és Spanyolország érintésével október 10-én partra szállt Gallipoliban. Ekkor a törökök további vereséget szenvedtek, s bár a szervezkedés folyt, nem járt eredménnyel. A Magyarországra behatoló török seregek között voltak kurucok, ők azonban nem voltak képesek újabb megmozdulásra bírni az embereket. Az idő haladtával Rákóczi esélyei csökkentek és Esterházy Antal akciója Erdélyben is kudarccal végződött, mert a tatárokkal érkezett ku-rucokat a lakosság ellenségesen fogadta, ugyanis a tatárok inkább barbár pusztítók, semmint szövetségesek voltak az utolsó tatárjárásban. Rákóczit Törökországban ünnepélyesen fogadták ugyan, de arról, hogy – mint ő kívánta – külön keresztény sereg élére állítsák,hallani sem akartak. Ahmed győzelmi esélyei megfogyatkoztak az újabb vereségek és Nándorfehérvár elestét követően, ezért már nem foglalkoztatta a kurucok csatasorba állítása, mindinkább a további császári előretörés meggátlása a Balkánon.
1718. július 21-én megkötötték a pozserováci békét, amelyben a porta megtagadta a bujdosók kiadatását. A császári követ még 2 év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik. Csak annyit tett, hogy a bujdosókat a fővárostól kissé távolabb fekvő Rodostóba telepítette. A fejedelem ebben a Márvány-tenger melletti városban rendezte be új otthonát. Egész kis magyar-gyarmat alakult körülötte.
Oda telepedett társa Bercsényi Miklós gróf, annak felesége Csáky Krisztina gróf (†1723), Forgách Simon gróf, generálisa, tábornagya, Esterházy Antal gróf (1676-1722), Csáky Mihály gróf, udvarmestere Sibrik Miklós (†1735) ezredeskapitány, Zay Zsigmond báró, a két Pápay, Jávorka ezredes és mások, kik közül nem egy magára vehette Mikes Kelemen szavait: „énnekem semmi okom nem volt hazámból kibujdosni, csak az, hogy nagyon szerettem a fejedelmet”. Rákóczi korán kelt, mindennap misét hallgatott, délelőtt írt és olvasott, délután fúrt-faragott, bútordarabokat esztergályozott. Egyhangú, jóformán zárdai életet élt, melyet csak néhanapján szakított meg egy-egy vadászat, vagy valamely újonnan érkezett honfitárs. Ezek közt legnevezetesebb Rákóczi György, a fejedelem fia volt.
1733-ban a lengyel örökösödési háború során felcsillant annak a reménye, hogy visszatérhet Magyarországra, de ez a reménye nem teljesedett be. Két év múlva, 1735. április 8-án elhunyt.
Halála előtt intézkedett hátrahagyott családja és bajtársai érdekében. Mindegyikről megemlékezett valami adománnyal 1732. október 27-én kelt végrendeletében, melynek végrehajtásával egy francia királyi herceget bízott meg. A nagyvezírnek és Franciaország konstantinápolyi követének külön levélben kötötte szívére, hogy holta után ne feledkezzenek meg az elárvult bujdosókról. Testének belső részeit a rodostói görög templomban, szívét Franciaországban, (Párizstól délre) Yerres város templomának temetőkertjében temették el, amely fölé 1737-ben a kolostor priorja ezt a feliratot vésette latinul: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten ke-gyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Ro-dostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében.” Tetemét hű kamarása, Mikes Kelemen a porta engedélyének megérkezte után, 1735. július 6-án Konstantinápolyba vitte, és az ottani galatai, akkor a jezsuiták kezén lévő St. Benoît-, azaz Szent Benedek-templomban helyezte el – végakaratának megfelelően édesanyja, Zrínyi Ilona mellé. Később a lazarista misszió vette át a jezsuitáktól a Szent Benedek-templom kezelési jogát, és a 19. században a fejedelem síremléke előbb a 48-as emigránsok híradásai, majd tudományos expedíciók révén került a hazai érdeklődés homlokterébe.
Hosszas előkészítő munka eredményeként Rákóczi hamvait 1906. október 29-én Kassán, a Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték végső nyugalomra.